Szeretitek a perecet? Ugye hogy! Hiszen olyan jó (feltéve, hogy friss) a ligeti vékony, sóval csepegtetett, vagy a sima ropitésztájú mini, de a retró, csokiba mártott is. A legjobb mégis a bajor típusú: tudjátok, ami kívül sötétebb barna, fényes és kérges, belül foszlós és van egy nagyon leheletnyi savanykás vagy nem is tudom, milyen íze. Na ez egészen isteni magában vagy sör mellé, de szuper szendvicset is lehet csinálni belőle, hiszen kicsit olyan mint egy nem édeskés bagel. 

Két éve húsvétkor Berlinben voltunk családilag, ott kaptam rá erre a finomságra. Tudtam persze addig is, hogy van ilyen, meg ettem is már, de ott a kolbászoknál és más finomságoknál is jobban érdekelt ez a péksüti, pláne, hogy minden sarkon egészen pöpecet lehetett kapni.

Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy jöttek létre az egyes ételek. Például milyen lépéseken át vezetett az út addig, hogy az emberek rájöjjenek: panírban nemcsak finom, de kiadósabb is a hús és miből lenne jó megcsinálni a burkot? Vagy hogy a tojás szétválasztásával, a fehérje habbá verésével isteni desszerteket lehet csinálni? Ki, mikor és hogyan találta ki, hogy jó lesz, ha a perecet sütés előtt valami lúgos folyadékba dobják? Erről amúgy van egy legenda, miszerint egy állítólagos bajor pék állítólagos felesége épp az állítólagos pékműhelyt mosta fel állítólagos lúgos vízzel, amikor - hogy a pékné vagy a pék volt ügyetlen, az most mindegy - de egy perec állítólag beleesett a lúgos vízbe. Az asszony gyorsan kikapta a tésztát, a férj meg jól kisütötte a perecet. Érdekes sztori, még ha nem is vet túl jó fényt a péktársadalomra ez a felmosóvizes veszélyeztetés. A perec viszont tényleg csodás színű és jó értelemben kérges lesz a lúgos fürdőtől, amit felmosóvíz nélkül, szódabikarbónával is elő lehet állítani.

És hogy legyen dal is mára, hadd rakjam ide a Kati és kerek perec Pereces bácsi című dalát. Én sem szeretem, amikor felnőttek gyereknek öltöznek és kifejezetten zavarba is ejt, ahogy az ál-pálutcai tag flörtöl a pereces bácsival, de ettől tekintsünk el, mert a szám kellemes és perecről szól. 

Amúgy ezzel az együttessel az volt, hogy bár kifejezetten sikeresek voltak, a nyolcvanas évek elején állítólag egyszerűen félretették őket, mert Erdős Péter úgy ítélte meg, hogy a kedvenc Neotonnak nem kell egy másik dallamos, családbarát diszkót (is) csináló konkurencia. A zenekar tagjai külföldre mentek vendéglátózni, Kati (Nagy Katalin) is kinti éneklésből szedett össze pénzt, amiből aztán díszállat-kereskedést nyitott.

És akkor a perec!

Ha valami olyat sütök, amit még nem csináltam, első körben Limarához szoktam fordulni, mert ha az ott leírtakat követi az embmer, bármilyen tészta is készül, tuti jó lesz. A következő alkalomnál rendszerint nézek hozzá valami külföldi verziót is, aztán ha már többször sütöm, akkor felbátorodom, meg okoskodni próbálok és ma már vizet a saját perecembe egyáltalán nem teszek, meg kicsit több cukorral (pluszban a tésztához és a vízbe is) bégelesebbítem is.

Hozzávalók 6 kis perechez:

A perecekhez: 

25 deka liszt

1,5 deci tej

2,5 deka vaj

teásknál cukor

teáskanál só

1,5 deka élesztő  

A fürdőhöz: 

egy jó nagy lábos víz

egy csomag szódabikarbóna

A tejhez hozzáadom a cukrot és felfuttatom benne az élesztőt. A lisztet a sóval elkeverem, majd hozzáadom az élesztős tejet és a vajat nagy részét is, olvasztva. Szépen kidolgozom, a maradék vajat ilyenkor gyúrom bele,  majd félreteszem és duplájára kelesztem. A tésztát ezután hat egyenlő darabra vágom, majd kicsit elnyújtom és elnyújtva még adok a kuszmáknak fél óra pihenőt. Amikor ez is eltelt, vékonyra, hosszúra nyújtom őket, U alakot formázok, a végeket összesodrom és a sodort csatlakozást visszahajtva kialakítom a perecformát. A perecek megint lefedve pihennek addig, míg a fürdővíz is elkészül.

Ehhez felteszem a vizet forrni, hozzáadom a szódabikarbónát és egy pici cukrot, majd a gyöngyöző vízben egyenként megmártom a pereceket, mindkét oldalt kb. 15-20 másodpercig tartva a lúgos vízben. Ha kész, sütőpapírral bélelt tepsire rakosgatom őket, megszórom sóval, vagy ha úgy adódna, mint ma, hogy nincs szép nagyszemű só itthon, akkor például szezámmaggal,  majd 200 fokra előmelegített sütőben 15 perc alatt készre sütöm. Klassz foszlós lett, meg is van, miből csomagolok holnap szendvicset. Ja, és szokás szerint nevetségesen olcsó is, egy perec kb. ötven forint (se).

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Ovis koromban tök jól elvoltam az anyák napjával, mert a nagymamámnak csináltam meg a kihajtós üdvözlőlapot és miegymást, de alsóra már valahogy elment a kedvem, és ha valamivel ma is ki lehet kergetni a világból, az az obligát anyák napi himnusz, az Úgy szeretném meghálálni. Pedig amúgy bírom Kovács Katit és tudom ám, hogy szép szám, jó szám, de mindig úgy éreztem, hogy úgy kell nekem, mint púp a hátamra.

Azért nehogy azt higgyétek, hogy drámai hangvételű bejegyzés lesz a mai. Azóta már felnőtt vagyok és megszerettem az anyák napját, egyrészt, mert nekem is van gyerekem, másrészt mert tízévesforma koromban lett egy pótanyukám. Ma már én is tudok olyan hálás lenni, mint Kovács Kati meg a többiek. Csak menőbb, mert én többeknek: apukámnak, nagymamámnak, meg a pótanyukámnak is. Anyák napja alkalmából ma pótanyukámról írok pár szót és neki küldök egy számot is. Teljesen megértem, ha nem akartok érzelegni, akkor csak görgessetek le a kiváló borsos tokányig, ami természetesen az ő receptje alapján készült.

Szóval a pótanyukámnak rengeteg dologért hálás vagyok. Tőle tudom, hogy milyen, mit szokott csinálni, hogy viselkedik egy anya, milyen az, amikor az embernek rendszer van az életében, meg hétvégén a családjával kirándul, vagy ki van vasalva a ruhája, be van kötve a könyve, de a legfőképpen azt, hogy hogyan tud egy ember egy másikat (pótanyukám apukámat) a romjaiból összerakni, sőt kibontakoztatni, csak azzal, hogy szereti. És bár saját bevallása szerint nem rajong a főzésért, szerintem tök jó szakács és ízemlékeim jelentős része az ő konyhájához kötődik. Tegnap például rájöttem, hogy muszáj lesz Marcsi féle borsos tokányt enni, és ha már megcsinálom, akkor le is írom nektek, hogy kell elkészíteni. Csak előbb még küldök neki egy számot: a meghálálós dal helyett a kedvenc Kovács Kati számomat, mert ettől tök jó kedvem lesz és remélem, neki is. 

Borsos tokány a’la Marcsi

Ja, itt még annyit, hogy ez nagy valószínűséggel teljesen más, mint amit borsos tokány néven ismertek, és pláne más, mint amit borsósnak, maradjunk annyiban, hogy nálunk ezt a nagyon finom ételt hívják így.

Hozzávalók kb. két adaghoz:

egy kis fej hagyma

30 deka karaj vagy csirkemell

egy evőkanál zsír

só, bors, szerecsendió

1 kis doboz főzőtejszín

2 evőkanál tejföl

1 tk liszt

A világ egyik legegyszerűbb étele. A húst vékony csíkokra vágom,  a hagymát zsíron megdinsztelem, majd a húst is fehérre sütöm, sózom, nagyon erősen borsozom és apránként hozzáadott kevés vízzel puhára főzöm. Vagyis nem zsírban pirítom, nem is áztatva főzöm, hanem kevés víz alá-aláöntögetésével készítem. Ha a hús puha, pici vizet öntök még alá, majd felöntöm a tejszínnel, és (ez lehet, hogy durva, de így lesz egyszerre krémes és savanykás is) tejfölösen be is habarom, a végén adok hozzá szerecsendiót is. Tészta jár mellé, szerintem ideális esetben makaróni, Marcsi szerint csavart cső, de most ilyen szélesmetéltem volt, ami amúgy az egyik kedvencem.

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Kicsit rendhagyó poszt a mai - nagyon érdekel, vajon van-e igény ilyesmire. Mármint menütervre.

Bármennyire is szeretek főzni és bármilyen sokat is gondolok arra, milyen finom lesz ez vagy az a tervezgetett étel, sokszor előfordul, hogy hirtelen nem tudom, mivel kéne előállni.  Az "az most volt", "ne már megint tésztát", "nincs valami más?" közti egyensúlyozást nehezíti, hogy ez embernek ideje sincs mindig ötletelni. Épp ezért nagyon szeretem a különböző menüterveket. A cél sosem az, hogy egy hónapig ahhoz tartsam magam, hanem hogy amikor nagyon meg vagyok lőve, legyen kéznél ötlet.

Ez a menüterv sem olyasmi, amit egy az egyben rá lehet húzni valaki életére - még a miénkre se. Bármikor közbejöhet ez vagy az (máshol, mást eszünk, rám jön, hogy fogyózni fogok), az édes reggelikért a férjem nem rajong, a húsosat a lányom nem eszi, és ha egészen őszinte akarok lenni, nincs itthon minden nap három gondosan kitervelt és különböző étel minden nap. Reggelizni eleve lányom szokott inkább, ő a kása, cornflakes vonalon mozog, és nagyon sokszor van olyan is, hogy hárman háromfelé vagyunk ebédtájt, így ki-ki azt eszi, amit a kínaiban, kifőzdében elé raknak. De ennek vége!

Ezt a havi menüt több szempont figyelembevételével állítottam össze. A legfontosabb, hogy legyenek benne teljesen húsmentes napok és sok-sok húsmentes étel (ez olcsóbb, egészségesebb, gyorsabban megvan és fenntarthatóbb is), de ne átkozzuk ki a húsevőket és kedvenc húsos ételeinket sem. Igyekeztem beletenni olyan májusban aktuális dolgokat, mint az eper, a ribizli, a zöldborsó, a spárga, az édeskáposzta és az újkrumpli, mutatóban van benne hal (ebben tudom, nagyon sokat kellene fejlődnöm), törekedtem arra is, hogy egyszerűen és/vagy gyorsan elkészíthető ételek legyenek benne és ha lehet, ne terheljék nagyon a pénztárcát se, hogy a ráérősebb reggelik és a vastagabb ebédek vasárnapra jussanak.

Ja, és szempont volt az is, hogy legyen benne sok-sok olyan étel, amit a blogon vagy az instán már leírtam, hogy kattintva rögtön recepthez is jusson, aki főzne innen valamit. Remélem, találtok benne kedvetekre valót - én is készítek majd belőle dolgokat, de májusban sok mást is fogok főzni. Többek közt azért, hogy a június menütervbe is legyen mit linkelnem. Jó étvágyat!

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Nem vagyok az a fajta vasárnapi asszony, akinél húslevest és tartalmas másodikat mesterien megkomponált süti követ. Az utóbbi pár hétben pedig olyan pajtás sem voltam, aki legalább vasárnaponként fixen posztol egyet. Pedig ettünk, főztem mostanában is, csak valahogy mindig más volt napirenden és így csak a gyors instaposztokra futotta. De ma végre van egy kis levegő és készült egy isteni süti is. 

Habsüti? Pillepiskóta? Lepkepite? Fölfelfújt? Egy csomó klassz névvel lehetne illetni a mai finomságot, ami tulajdonképpen egy meghekkelt piskóta: kevés kukoricakeményítő, pluszban hozzáadott tejtermék és a sütési hővel való mesterkedés teszi hihetetlenül könnyűvé, már ami az állagát illeti. Persze elkészíteni se nehéz, annyi fontos csak, hogy az ember pontosan tudja szabályozni a sütője hőmérsékletét, és kell hozzá némi gőz is. Én egy koreai receptvideóban találkoztam először ehhez hasonló sütivel, de azt hiszem, egyébként japán felhőtortának hívják. Kicsit olyan nekem, mint a Maneki-neko cica, amit egy időben egy farsangi jelmezhez hajkurásztam mindenfelé, és a kínai boltosok tájékoztattak, hogy japán, de a koreai boltban lehet kapni. 

Az integetős cicával kapcsolatos fogalmatlanságom jól jelzi, hogy a távol-keleti kultúrában teljesen járatlan vagyok, annak ellenére, hogy nyilván tudom, micsoda szellemi gazdagságról maradok így le. Nem tehetek róla, valahogy soha nem fogtak meg se a japán filmek, se a koreai zenék, ha egészen őszinte akarok lenni, több is volt ez mint semleges közöny: inkább értetlenkedtem és taszított valami nem is tudom mi. Na, mindjárt 14 éves lányom révén mostanában ez ügyben is át kell lépnem az árnyékomat, mert nanáhogy kifejezetten rajong az ehetetlenül csípős zacskós levestől az ízetlen gumisütin és édibédi figurákon át a filozofikus képregénysorozatig mostanság szinte mindenért. Főleg az anime sorozatokért, amik közül egy viszonylag hosszút már együtt is megnéztünk. Erről gondoltam írni ma egy kicsit, már csak azért is, mert épp ez a film az, aminek a kapcsán nemrég egy csomó szörnyű hírt lehetett olvasni.  

Orosz tinik tragikus öngyilkossága kapcsán került a hírekbe a Death Note (Halálnapló) című anime, a hírekből az derült ki, hogy tíz, egymástól függetlenül öngyilkosságot elkövető kamaszban nemcsak életkoruk volt a közös, hanem az is, hogy a sorozat rajongói voltak. Ha nem láttam volna az összes részt, csak tudom, hogy a lányom is nézi, tuti hogy halálra rémülök, de így is gondolkodóba estem, hogy mit üzen ez a film a tizenéves korosztálynak. A cím persze halálos és a téma is az: isteni közreműködésre a Földre kerül egy napló, amibe ha valakinek beleírják a nevét, az meghal. Egy középiskolás lángész veszi magához a holmit és - meggyőződve arról, hogy a jó ügyért dolgozik - tisztogatásba kezd. Előbb csak bűnözőket tesz el láb alól, majd lassan a maga és az állítólagos ügy védelmében is gátlástalan irkálásba és hazudozásba kezd.

Félelmetes sztori? Igen, bár alapvetően inkább izgalmas krimi, mint horror. Buzdít öngyilkosságra? Nem, semmilyen formában. Relativizálhatja mégis a halál kérdését azzal, hogy több száz ember likvidálásáról döntenek benne tollvonásokkal? Igen. Rátapint közben olyan nagy kérdésekre, amik valószínűleg sok tinit foglalkoztatnak? Igen. Meg tudod oldani a 21. században, hogy az anime iránt érdeklődő gyereked ne férjen hozzá ezekhez a tartalmakhoz? Nem hiszem, vagy ha igen, akkor azt a szabadsága súlyos korlátozásának árán tudod megtenni. Érdemes megnézni együtt a gyerekkel? Ha hagyja, akkor szerintem igen, nagyon is; én legalábbis mindenkink ajánlom.

Nemcsak azért, mert meglepően érdekes, izgalmas és elgondolkodtató felnőtt fejjel is, de azért is, mert alkalmat ad arra, hogy megkérdezd az érintettől, hogy amúgy miért érdekli a sorozat és miért érezte képmutatónak, hogy hisztéria alakult a film körül, miért az volt az epés véleménye, hogy “Na, még jó, hogy van mire fogniuk, hogy megölte magát a gyerekük.“ A környezetemben egyébként egy csomó tini van, aki érdeklődik az anime világa iránt és kétségbeesés meg tiltás helyett jó lenne megérteni (nehogy azt higgyétek, én tudom), hogy mi az, amit kapnak ettől a világtól, miért tudnak ennyire azonosulni vele és hogyan lehet nekik segíteni abban, hogy felismerjék, mi az, ami okés, érdekes és értékes ebből a kultúrából és mi az, ami veszélyes a körülötte nyüzsgőkben. Ti ismertek animefan tinit? Szerintetek veszélyesek ezek a filmek?

Még szerencse, hogy ez a felhősüti teljesen ártalmatlan.

Felhősüti

Hozzávalók egy kis tortácskához: 

3 tojás

25 deka tejföl (van, aki joghurttal csinálja, más krémsajtot lazít plusz tejjel)

15 gramm liszt

25 gramm kukoricakeményítő

50 gramm cukor

egy citrom

A tojásokat szétválasztom, a sárgákat a tejföllel, átszitált liszttel, keményítővel, sóval, a citrom reszelt héjával és egy evőkanálnyi levével összekeverem. A fehérjét habbá verem, közben adagolva hozzá cukrot és egy evőkanállal a citrom levéből is. Ha megvan, a sárgájához több részletben óvatosan hozzáforgatom a habot, a masszát tortaformába öntöm, majd az alját néhányszor a konyhapulthoz csapkodom, hogy a buborékok kijöjjenek belőle, ez segít megakadályozni, hogy sütés közben hasadjon a teteje. Nem ígérem, hogy nem fog, de ha úgyis lenne, amikor hűl, kicsit összeesik és eltűnnek majd a tökéletlenségek.

A sütőt 160 fokra előmelegítem, a tortaforma alját alufóliával körbetekerem, vagy egy mások hőálló edénybe állítom: nem akarom, hogy elázzon, amikor a tepsibe forró vizet öntök, hogy a süti forró gőzben készüljön. 30 percig sütöm így, majd további 30 percre 110 fokra veszem vissza a hőfokot, majd még 10 percet adok neki 170 fokon, hogy a teteje is szép aranybarna legyen. Kihűtve szeletelem és nem győzök betelni a könnyedségével. 

Nem állítom, hogy autentikus vagy ilyesmi, és többször is megsütöttem, mire mostanra megvan a nekem tetsző recept.

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Nemrég már érzelegtem róla, milyen jó érzés tervezgetni a főzést, pláne akkor, ha valami olyanról fantáziál az ember, amihez idő és aprólékosság kell. Nekem mostanában ez a kikapcsolódás egyik legjobb módja: az elmúlt hetem hullámvölgyeiben például többször is átgondoltam, milyen klassz is lesz, amikor a hétvégén - ahogy itthon hívjuk - brodólevest fogok csinálni. Jó is volt.

A brodóleves elnevezés persze úgy hülyeség, ahogy van, a brodo (lásd még broth, bouillon) tulajdonképpen alaplé, és a finomság, amit csinálok ilyen alaplébe főzött tortelliniket jelen. A neve rendesen az, hogy tortellini in brodo és isteni finom. Néhány éve anyósommal, férjemmel és lányommal voltunk Bolognában. Az egyik kedvenc utam volt mind közül, már csak azért is, mert ott ettem, ettünk először ilyen finomságot. Amikor tányérra kerül, egyszerű ételnek néz ki, de azért elég pepecselős, nem véletlen, hogy az olaszoknál is sokszor az ünnepi, például húsvéti vagy karácsonyi menü része. A levest tegnap este megfőztem, de ma még így is volt vele legalább egy óra munkám, míg tésztát gyúrtam, tölteléket készítettem, töltöttem, formáltam. 

Autentikusságot kérlek, ne kérjetek számon rajta.  Az eredeti ugyanis másképp készül, mint az enyém: csirkealaplébe főzött tortellini tölteléke sertésalapú, a húst ráadásul előtte meg is sütik, meg jön bele sonka, hagyma... Én viszont nem tudom, miben használhatnám el a levesben főtt finomságokat, így improvizálok és ha már ott vannak, hát azokból lesz a tortellini tölteléke. A parmezántól szerintem megkapják azt a plusz testesebb ízt, szerintem simán tök jó így. 

Mielőtt rátérnék a receptre, és ha már improvizáció: biztos ismeritek Bobby McFerrint. Ha máshonnan nem, hát a 88-as Don’t worry be happy című számról. Szeretem azt is, de őt nem elsősorban azért, hanem azért, ahogy az emberi hanggal - a sajátjával, a közönségével vagy egy gigakóruséval - bánik. Elképesztően jól improvizál, a beatboxtól a mongol torokének-szerűségen és a jódlin át a didgeridooéig kb. minden hangot ki tud magából csikarni, közönségét meg hangszerként vagy élő loopként használja. Egészen zseniális és hihetetlenül szórakoztató. Többször járt már Magyarországon, de én sajnos még egyszer sem láttam élőben, pedig nagyon el tudnám képzelni, hogy ott csillagszeműsködök az első sorban. Na majd egyszer talán ilyen is ilyen is lesz.

Addig is, meg amíg brodólevest csináltok, hallgassátok!

Megígértem, hogy húsvétig böjtös ételeket fogok posztolni, ezért kétféle: vega és nem vega verzióban is leírom, hogy néz ki egy ilyen brodóleves, aztán rátok bízom, hogy melyiket csináljátok meg. 

Hozzávalók a leveshez és a töltelékhez nem vegáknak:

4 csirkeszárny

3 sárgarépa

2 fehérrépa

1 zeller

1 paprika

egy paradicsom

1 gerezd fokhagyma

1 kis fej hagyma

bors

só

petrezselyem

egy evőkanál parmezán

Hozzávalók a leveshez és a töltelékhez vegáknak:

a csirkeszárnyon kívül minden más, minél többféle zöldséggel

egy kanál prézli

Hozzávalók a tésztához:

20 deka liszt

2 tojás

ha szükséges pici víz

Kövezzetek meg, de nekem nincs fix húsleves receptem. Az alapokon túl (zeller és a gyökerek) kb. mindent beleteszek, amit találok, ha lenne itthon pl. káposzta, vagy karalábé, simán beledobnám, néha krumplit is szoktam, paradicsom meg paprika csak akkor jön bele, ha van, most meg volt.  Ja és kövezzetek meg még alaposabban, de mivel jellemzően csirkehúslevest szoktam főzni egy-egy plusz csonttal, egyszerre teszek mindent a fazékba, nem főzöm külön meg a húst, pláne nem öntöm le az első levet, és mégis: lassan, türelmesen főzve szerintem szép lesz a levesem és a zöldségek se esnek szét.

Szóval a brodóleves úgy kezdődik, hogy hús-  vagy zöldséglevest főzök, leszűröm és a tiszta levet félreteszem. 

Az alkatrészekből kétféle, egy vega és egy nem vega tölteléket készítek. A vegához sárgarépát és kicsi fehérrépát pürésítek, adok hozzá sót, borsot, parmezánt és egy kis prézlit, hogy a nedvességet kicsit felszívja. Meg is kóstolom, mert akkor jó, ha erős, karakteres, parmezános íze van. 

A húsos töltelékhez a szárnyhúsokat és egy répát, na meg sót, borsot és parmezánt dolgozok össze aprítóban, ez jó száraz, nem kell bele prézli, itt is kóstolok!

Tésztát gyúrok 20 deka lisztből, két tojásból kiskanál sóból, ha szükséges, kiskanálnyi vizet adok hozzá. Szép sárga, kemény, de sima tészta a cél. Ha kész van, egy kis műanyag tasakban a hűtőbe teszem pihenni. Fél óra múlva előveszem, négy részletben nagyon vékonyra nyújtom (ez nem könnyű, mert eltűnt a tésztagépem, de kondizni ma már legalább nem kell), kis négyzeteket vágok és a közepükre tett mikronnyi töltelékkel megtöltöm, háromszögbe, majd nagyikendó formára hajtom. Ha a nagyikendő forma nem elég érzékletes, itt meg tudjátok nézni, hogy formál egy profi. Az enyém nem ilyen szép, mert nem tudtam ennyire vékonyra elnyújtani; most már muszáj megkeresnem azt a gépet.

Ha kész, hagyom még kicsit pihenni őket, majd sós vízben kifőzöm. Azért nem a levesben, mert nem akarom, hogy zavaros legyen tőle vagy valami. Tálaláskor a tányér aljra szedett tortellinikre merem rá a levest. 

A vega, a nem vega és a félvega is isteni, egy adag ára meg kábé 300 forint. 

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Az elmúlt egy évben megszaporodott itthon töltött idő egyik negatív hozadéka, hogy nagyon édesszájú lettem. Az egyik pozitív viszont az, hogy többet sütök és főzök, így viszonylag ellenőrzött keretek között tudom kielégíteni az édesség utáni vágyamat. Ma például mini kókuszkockákkal, amiben legalább a cukrot valami kíméletesebbre cseréltem.

Persze a kókuszkockát nem tavaly óta szerettem meg: a golyó, bomba és kocka hármasból mindig is ez volt a kedvencem, főleg, ha jó szaftosra sikerült megcsinálni, ruganyos piskótával és alapos csokis áztatással. A mini mérettel is az a célom egyébként, hogy a piskóta-szósz arányt kedvezően befolyásoljam, vagyis kevesebb piskótára több csokis-kókuszos panír jusson. 

A kókuszkockáról rögtön eszembe jut a többi retró édesség, amikre jó visszagondolni. Biztos nektek is vannak kedvenceitek. Harminc év távlatából mindegyik nagyon finomnak tűnik, még akkor is, ha a készítési technikák mára - gondolom, hogy -  elavultak és az alapanyagokat is másképp választjuk ki. De sok ilyen régies ízben pont az a bájos és jó, hogy tökéletlen. Nem süti, de ott van például a túró rudi, ami ma már - szerintem - két okból nem olyan. Az egyik, hogy nincsenek már olyan "lejárós" tejek, amikből az a túró készült. Én úgy emlékszem, hogy legtöbbször volt egy kicsit savanykás beütése a tölteléknek, de nem úgy, mint ma, citrommal mesterkedve, hanem pusztán azért, mert pár nap alatt romlásnak indult. Persze a túró is más volt: olyan apró szemcsés, szinte grízszerű túrót nem ettem azóta sem. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, nem is hiszem, hogy bármi másban jól működne, mint a 30 évvel ezelőtti rudiban. 

Vagy ott van a fatörzs szelet és minden olyan süti, ami házi csokis krémmel készül. Ezek kedélyes visszaemlékezéseimben rendre úgy élnek, hogy a bennük lévő cukor néha megroppan a fogad alatt, mint nagy kedvencemben, az ikeás kókuszos kupakocskában. Vagy a darálós keksz, ami szintén úgy finom, hogy tulajdonképpen nem az, mert a legtöbbször túl száraz és lisztes ízű, ellenben ha tejbe mártogatod, annyira szétolvadós lesz, hogy mégis muszáj úgy emlékezni rá, hogy jó. Vagy a kókusztekercs, amit a koripályán árultak és aminek margarinos krémjét ma már fenyegetőnek, akkor tökfinomnak életem meg. Persze nehogy  “régen minden jobb volt”-nak vegyétek ezt, mert abszolút nem az. Inkább érdekesnek találom, hogyan alakul az, hogy egy-egy ételt épp tökéletlensége tesz szerethetővé és megismételhetetlenné. 

És akkor most jöjjön egy szintén retró, de szerintem ma is teljesen menő édesség, a kókuszkocka, amit apróra, szaftosra, puhára és istenire csinálok. Ez a recept több forrásból táplálkozik: a piskóta alapreceptje az Ízes életről van, én az ilyen rugalmas, nagyon tojásos piskótát szeretem, amiből tekercset is kényelmesen lehet csinálni, mert nem esik szét. Azt, hogy a tésztába és a szószba is teszek kicsi mézet, Szokytól lestem el, a rumot annyira nem szeretem, ezért kihagyom, viszont a fentebb említett, kókuszos cukorfalat kávés, a két kanál presszókávé pedig az én szószomnak is jót tesz. Ja, tisztában vagyok vele, hogy az, hogy pár kanál cukrot ma nyírfacukorra cseréltem, nem teszi fogyókúrássá a sütit, viszont egyrészt infó, hogy tökéletesen működik azzal is, másrészt pedig: teljesen nyugodtan csináljátok cukorral. Ja, még annyit, hogy ha nagyobb kockákat csinálnátok, akkor kevesebb szósz is elég, vegyétek az itt leírt mennyiség kétharmadát. Gondoltam, megmutatom a kültakaró és a beltartalom arányát.

Ilyen az én kókuszkockám: 

Hozzávalók négy főre:

A piskótához

4 tojás

4 evőkanál liszt

2 evőkanál (ál)cukor

1 evőkanál méz (vagy még egy ek cukor)

egy tasak bourbon vaníliás cukor (vagy még egy ek cukor)

egy pici sütőpor 

Az öntethez

1,5 deci tej

15 deka vaj

10 deka cukor

5 deka méz

3 evőkanál keserű kakaópor

2 ek kávé

10 deka kókuszreszelék

A piskótához a tojások fehérjét kemény habbá verem, egy másik edényben pedig habosra keverem a cukrot, a sárgákat, a mézet és a vaníliás cukrot, majd evőkanálról-evőkanálra hozzáadom a lisztet. Ha teljesen homogén, részletekben hozzáadom és belekeverem a habot, a keveréket sütőpapíros tepsire öntöm és 180 fokra előmelegített sütőben kb. 20 percig sütöm. Érdemes tűpróbázni is: én a tészta mennyiségéhez képest nagy tepsit használtam, hogy kis kockákat tudjak majd csinálni, ha neked 7-8 centi magas óriás a cél, akkor apró tepsiben készítsd, ahol viszont lassabban sül majd át. 

Ha kész, hagyom kihűlni, majd kis kockákra vágom. 

Az öntet hozzávalóit a tűzhelyen kis lángon összemelegítem, majd hagyom hűlni, végül (kis adagokban, hogy azért ne 10 percig ázzon 1-1 szem)  beáztatom a kockákat, amiket utána kókuszban is megforgatok. Szerintem akkor a legjobb, ha mindezek után hűtőben áll egy darabig, mert akkor lesz igazán szaftos és isteni. 

A vaj miatt nem olcsó, aláírom, de itt is érdemes összevetni azzal, amit hidegkonyhai pultból ennyiért (nem ilyen jó), vagy kézműves cukiban sokkal drágábban kapsz. Egy adag ára (legalább két nagykockányi) kábé 200 forint. 

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Szoktál te is úgy lenni, hogy már előző este azon gondolkodsz, milyen finom is lesz a másnapi ebéd, vagy épp desszert? Velem nemcsak akkor, amikor valami bonyolultabb dologba fogok, és előre élvezem a bíbelődést, de akkor is, amikor lehengerlően egyszerűt csinálok, olyasvalamit, amiről egészen biztosan tudom, hogy finom lesz és jól is fog kinézni. Tegnap este egy almás dutch baby elképzelésére ringtam álomba.

Ismeritek ezt a finomságot? Mármint a dutch baby-t? Ami egy - egyébként neve ellenére  nem holland, hanem -  német eredetű palacsintavariáció? Simán mondhatjuk német palacsintának, esetleg palacsintafelfújtnak vagy Bismarcknak is, a lényege, hogy bár palacsintatésztából és serpenyőben, viszont sütőben sül, ahol istenien feljön, a széle egész kicsit ropogós lesz, belül könnyed marad és baromi jól néz ki. Nagyon praktikus, mert nem egyesével sütögeted a rengeteg palacsintát, hanem egy serpenyőben letudod az egészet, és még nagyobb vendégsereget is jól tudsz lakatni, ha mondjuk egy nagy tepsibe tolod be a megfelelő mennyiségűre felszaporított masszát. De akármekkora adagban is csinálod, a végeredmény egy isteni finom, nagymamád császármorzsájára és palacsintájára egyaránt emlékeztető finomság lesz. 

Jaj, azok a nagymamás édességek, ugye? Neked is eszedbe jutott pár kedvenced? Azokra a tökéletesség határát súroló csemegékre gondolok, amit a nagymamák az unokák, menyek, fiak, lányok, unokavők és mindenki kedvére csinálnak, és amiket szabadkozva tesznek az asztalra, olyan kommentárok kíséretében, mint “nem jött fel rendesen”, “nem sikerült jól”, “el vagyok kenődve, mert ennek nem ilyennek kellene lennie”. Ezekre a felvetésekre ugye jellemzően azért nem tudsz válaszolni, mert tele van a szád az említett finomsággal, ami természetesen most is pontosan olyan jó, mint amióta az eszedet tudod. Nagymamám grízes sütije (említettem már, hogy nem volt nagyon sütős, főzős, de ennek a sütinek a krémje nagyon megmaradt bennem) és pótnagymamám diós holdacskája jut eszembe (a világ legkönnyedebb piskótája tetején a saját házi lekvárja és dió) és azt hiszem, a közeljövőben meg kell próbálkoznom ezekkel is. 

És mihez kezdjenek azok, akik már nem tudnak a nagyijukhoz felugrani, vagy akiknek eleve nem különösebben sütögetősek a felmenői? Nekik sem kell teljesen elanyátlanodni ám! Legalábbis, ha történetesen Bécsben élnek. Ott található ugyanis a Vollpension nevű csoda, amiről pár szóban mesélni szeretnék, hogy mára is legyen valami bónusz a recept mellé. 

Képzelj el egy helyet (bisztró-cukrászda-bruncholó-vacsorázót), ahol a finomabbnál finomabb házias sütiket, reggelinek valókat és könnyű ebédeket, gyakorló nagymamák és nagypapák csinálják, meg úgy általában: ők viszik az egész helyet.  Ahol a pultban csak néhány, de a maga nemében tökéletes süti van, az ételválaszték meg olyan, mintha a nagymamádhoz ugrottál volna be: van egy kis húsleves, ja, meg pörköltvég, jó sok szafttal, adok hozzá savanyút és kenyeret, nem eszed meg ezt a kis töltött paprikát... Bírnád? 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Vollpension� (@vollpension_wien) által megosztott bejegyzés

Lehet, hogy a kép alapján túlzónak érzed az Oma-sikket, amivel berendezték, de nekem nagyon tetszik, éppúgy, ahogy a budapesti Asztalka romantikáját is egyből megvettem. És a lényeg nem is a berendezés, hanem az, hogy mennyire jó érzés nem futószalagon, hanem figyelemmel és rutinnal de nagy nagy odafigyelés mellett egy rakás kedvességgel készült ételeket enni. Ha lesz még olyan, hogy az ember csak úgy jön, meg és beül, ide biztosan el szeretnék menni még egyszer. Ja, és itt tökéletesen el tudnám képzelni, hogy frissen összeraknak az embernek egy dutch baby-t is. 

Dutch baby karamellizált, fahéjas almával, ahogy én készítem

Hozzávalók egy kis serpenyőhöz:

Ez amolyan desszert adag, ha a délig tartó lendület a cél egy kiadós reggelivel, bátran duplázd meg. 

a palacsintához:

1 jó nagy tojás (eleve szeretek nagy méretű tojást venni) 

0,75 deci tej (ne aggódj, ha nincs ilyen pontos mércéd nem lesz baj a decinyi, de még a féldecinyi tejből sem)

30 gramm liszt

1 tk cukor

jó nagy evőkanál vaj

az almához:

1 szem alma

1 ek cukor

1 tk fahéj

1 ek vaj

A sütőt előmelegítem 220 fokra. Egy edényben összekeverem a palacsintatészta hozzávalóit ( jó, ha ezek mind szobahőmérsékletűek), míg többé-kevésbé sima tésztát kapok. Nem kell túlkeverni, ha kicsit itt ott darabos, az a végén nem fog látszani rajta, de maximalisták csinálhatják akár a turmixban is. Egy serpenyőt felforrósítok (vannak, akik a sütőbe tolják be, de szerintem teljesen jó úgy is, ha a tűzhelyen gyújtasz alá és legalább az elején nem égeted össze a kezed), beledobom a vajat és ha az is felolvadt és mindenhol jól eloszlott (soknak tűnik, mert sok is), beleöntöm a tésztát és betolom a forró sütőbe. Nem nyitogatok és aggodalmaskodok, mert kb. 15 perc alatt kész is lesz (nagyobb mennyiség esetében nő az idő is) ez a szabálytalan szépség. Érdemes rögtön kitenni az asztalra, mert baromi jól néz ki (a képen már kicsit le is eresztett, de hát így is vonzó) és langyosan javaslom megenni is.

Tálaláskor tökéletes csak porcukorral szórva, de jöhet rá lekvár, mogyorókrém, mogyoróvaj, szezonban mindenféle friss gyümölcs, vagy mint a mi esetünkben, egy kis fahéjas, karamellizált alma, ami meg így készül: 

Az almát meghámozom és vékony cikkekre vágom, egy serpenyőben vajat olvasztok és benne olvadni hagyom a cukrot is, ha barnul, rádobom az almákat, meglocsolom egy kis citromlével, megszórom fahéjjal és hagyom megroggyanni. Tálaláskor a meleg ducth babyre halmozom. 

Egy adag ára kb. 200 forint az almás feltéttel együtt,  hát sose rosszabb üzletet. 

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Nagyon sokféle kenyeret tudok szeretni. Az örökös kedvencem az a parasztkenyér, amit sajnos nem ettem már vagy 10 éve: amikor anyósom még Upponyban lakott, ott, vagy 1-2 faluval arrébb szerzett be belőle. Itt-ott szenesre égett héja, édes-savanyú belseje volt, ha vágtad, nem morzsálódott, hatalmas karéjt lehetett belőle vágni és még egy négy-öt nap után is finom volt. Szeretem egyébként a teljesen sima fehér kenyeret is, feltéve hogy nem esik atomjaira szeleteléskor, jöhetnek a legkülönfélébb kovászos csodák éppúgy, mint a gyökérkenyerek, retró szendvics alapjaként az Erzsébet kenyér és a különféle tunkolásra, tépésre való lepények, naanok és focacciák is. 

Na, a focacciával helyben is vagyunk, mert ma (és tegnap) azt csináltam. A focaccia klassz példája annak, hogy nevetségesen olcsó alapanyagból milyen finomságokat lehet csinálni, na meg annak is, hogy ehhez az olaszok értenek a legjobban. Alig kell hozzá valami: kenyérliszt, víz, élesztő, só és pici olaj, ennyi az alap, minden más opcionális, cserébe viszont lesz egy kívül ropogós, belül rugalmas, szinte foszlós lepénykenyerünk, amivel egyrészt mindent ki lehet tunkolni és amiből szendvicset, falatkákat is lehet csinálni, amit büszkén lehet vendégek elé tenni néhány házi krém, olivabogyó és paradicsom társaságában, és ami némi zöldséggel, sajttal körítve nekem bármely étkezésre megfelel, ma például brunch-nak.

A kemény külső mögött rejlő puhaságról egy teljesen más, kicsit sem olasz dolog jutott eszebe: a Roald Dahl féle Meghökkentő mesék-sorozat Báránycomb hentesné módra című epizódja. A Meghökkentő mesék a Charlie és a csokigyárhoz hasonlóan családi kedvenc: a furcsa, sokszor kifejezetten bizarr, máskor agyfacsaró történeteket élvezettel olvastuk nyaraláskor (Könyv formában a Szuperpempő című gyűjtemény van meg, amiben a szóban forgó novella címe Áldozati báránycomb.), de szeretjük a belőle készült tv-sorozatot is, aminek külön érdekessége, hogy az egyes epizódokat maga a szerző vezeti fel. 

Nem tudnám pontosan meghatározni, mitől hatnak olyan jól ezek a történetek, mert a briliáns ötlet csak az egyik tényező. A másik amit szeretek bennük, hogy nagyon lassan indulnak, az ember már egészen elkényelmesedik, amikor aztán jön valami teljesen váratlan, ami a feje tetejére állítja az addigiakat. 

Kedvencet nehezen tudnék kiemelni, de a sztori, ami most az eszembe jutott, benne van a top ötben. A történet egy tulajdonképpen tökéletes gyilkosság bemutatása, amit egy megbántott háziasszony egy jókora fagyasztott báránycombbal követ el férje ellen. Eddig inkább hirtelennek, mint tökéletesnek hangzik, de ha hozzávesszük, hogy a gyilkos fegyvert a történet egy pontján maguk a kiérkező rendőrök fogyasztják el -  igaz immár omlós, puha és fűszeres változatban, elég jó képet kapunk arról, milyenek is ezek a sztorik.  Bizarrak, zavarba ejtőek, miközben morbid módon viccesek és ötletesek is. Nem minden történet halálos persze, mindenki túléli két másik kedvencünket, a Jámbor örömöket és a Szuperpempőt is, de ettől még nem minden szereplő maradéktalanul elégedett a végén. 

A nemrég elkészült focacciával viszont teljesen elégedett vagyok, ezért el is mondom, hogy csináltam.

Ahogy minden máshoz, a focacciához is millióféle klassz receptet találsz a neten, csupa nálam jobban sütő házipéktől. Limaránál a lehetséges feltétekre is van egy csomó ötlet, Mautner Zsófi egy gasztrotúra kapcsán ír a szerinte legfinomabb verzióról, amihez hasonlót meg ez a recept fog kiadni és akkor még nem is említettem a jobbnál jobb külföldi recepteket, amik megint jó adag inspirációval szolgálnak.

Egyébként én úgy tapasztaltam, hogy itt is az van, mint a pizzánál: a liszt és a víz aránya hasonló a receptek többségében, az eltérés inkább kelesztés idejében és ehhez kapcsolódóan az élesztő mennyiségében van. Szerintem akkor jársz jól, ha a hosszú és lassú kelesztést választod kevesebb élesztővel.

Hozzávalók egy focacciához (mindent grammban mérek ki hozzá a kis konyhai mérlegen, mint a linkelt külföldi receptben)

340 gramm liszt

250 gramm víz (jó, kb. 2,5 deci)

2 tk só

szűk fél tasak porélesztő

néhány evőkanál olívaolaj

A hozzávalókat az olaj nélkül egy kanállal összekeverem. Ragacsos, küzdelmes tészta lesz belőle, de olajos/vizes kézzel egész jól el lehet vele boldogulni. Ezt a ragacsos masszát olajos kézzel átdobom a jól kiolajozott dagasztóedényembe és ott kicsit átgyúrom, a kezemet többször be is vizezem közben. Ha ez kész, ebben a jó olajos edényben a hűtőbe teszem és másnap reggelig felé se nézek. Reggel a megkelt tésztát átteszem abba a tepsibe, amiben sütni fogom (ez is legyen jól kiolajozva, sőt még jobb, ha sütőpapír is van benne és még annak a felületét is megkened, mert nagyon könnyen beragad máskülönben), majd a tésztát amennyire lehet, négyzet vagy téglalap formára igazítom benne. Szobahőmérsékleten további egy, de akár két órát kelesztem. Ha ez megvan, nedves ujjakkal lyukat nyomok a tészta tetejébe, majd megszórom, megrakom a feltétekkel (én most nagyon simára csináltam, csak só és tarkabors van a tetején, de nagyjából minden mehet rá, ami jól esik) és ameddig a sütőt előmelegítem 250 fokra, kelesztem még egy kicsit. Ezután betolom a forró sütőbe és kb. 25 perc alatt készre sütöm - elsősorban nem az időt, hanem azt figyelem, mikor lesz szép aranybarna a teteje. Ha olyan, akkor kész.

Egy lepényke ára körülbelül 300 forint. (se)

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Nagyon szeretem a házias édességeket -  szerintem már áradoztam róla itt is, hogy egy mákos guba, egy máglyarakás vagy egy aranygaluska simán übereli nálam a legkifinomultabb cukrászsütiket, musszokat, ilyen-olyan textúrákat, ropogós rétegeket és ganázsokat, amik amúgy persze szintén nem piskóták. A madártej pedig mindent visz, mert nagyjából a kettő metszéspontjánál helyezkedik el: házias, mert nem jutna eszembe étteremben kérni ilyet, viszont alapból francia és nagyon is franciás: könnyed, elragadó és csinos. 

Kevés nagyobb luxust tudok elképzelni annál, mint hogy vasárnap ebéd után csak úgy odasétálsz a hűtőhöz és előkapsz egy hűvös, édes és krémes csodadesszertet, amivel már csak annyi a dolgod, hogy tálkába, pohárba szedd és bekanalazd. 

Nem is eresztem most bő lére, mert még sok dolog van mára és ami a madártejről eszembe jut, a kanalazáskor jövő érzés és hangulat mind benne van ebben a dalban.

Hozzávalók két szép adaghoz

fél liter tej

három tojás

csipet só

2-3 evőkanál cukor a sárgájához (én nem szeretem, ha nagyon édes, kettővel nekem tök jó, de ha édesszájú vagy, inkább hárommal lesz jó)

1 evőkanál porcukor a fehérjéhez

1 teáskanál vaníliakivonat (vagy 1 rúd vanília vagy 1 tasak bourbon vaníliás cukor)

A tojásokat szétválasztom, a sárgákat a cukorral habosra keverem. Egy lábasban felteszem melegedni a tejet és hozzáadom a vaníliakivonatot is. (Itt olvasd el, hogy tudsz ilyet csinálni otthon, itt azt, hogy érdemes eljárni, ha rúddal csinálnád, ha meg vaníliás cukrot teszel bele (szerintem a oetker bourbon vaníliás cukra amúgy tök jó) akkor egy fél kanálnyit vegyél vissza a cukorból.)

Ha a tej szemlátomást melegszik, elkezd gőzölni és a tetején vékony habszerűség kezd kialakulni, akkor nagyon lassan, cseppről cseppre hozzákeverem a cukros tojássárgáját. Lassan, kis lángon és kitartóan keverem és amikor elkezd sűrűsödni, akkor leveszem a tűzről - tegnap ki is vittem az erkélyre, hogy ott hűljön.

Egy másik edényben enyhén sós vizet forralok (a külön főzést amúgy épp a fentebb linkelt sóborsos receptből vettem, sokan a tejben főzik meg a galuskákat), a tojásfehérjéből a cukorral kemény habot verek és forró, de nem lobogó vízbe szaggatom a galuskákat. Én csak nagyon rövid ideig főzöm őket: ahogy bedobom, egyből megduzzadnak, várok pár pillanatot, akkor kanállal gyorsan átfordítom és további néhány másodperc után szűrőre teszem őket. Ha kész és ezek is kihűltek, a sodó tetejére pakolom őket és az egészet egy éjszakára a hűtőbe teszem. Tálaláskor szeretem fahéjjal is megszórni, de ez nem alaptartozék.

Másnap ebéd után előveszem és nagyon nagyon hálás vagyok magamnak.

Egy adag ára kb. 300 forint.

 Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba! 

Nem tudom, nálatok hogy van, de itthon égető szükség van a negyed káposztákat, két szál répákat, maradék zellert elnyelő ételekre. Eleve csak hárman vagyunk, ebből jellemzően ketten esszük csak ugyanazt: egy méretes kelkáposztával így tuti nem birkózunk meg egyszerre. A maradék zöldségek felhasználásának egyik klassz módja, hogy pirítva és valamilyen tésztával összeházasítva padthaiszerűség legyen belőlük, a másik meg hogy valamilyen jóféle zöldséglevesben keljenek új életre. 

Az olaszok ribollitája éppen alkalmas erre a feladatra, nekem meg azért is jön nagyon jól, mert idén tartom a böjtöt, és ha más hiányérzetem nincs is, a tartalmasság nem mindig van meg a zöldséges ételekben. Ebből a levesből viszont nem hiányzik semmi: ízes, izgalmas, a kenyértől (merthogy arra kell majd tálalni) még laktatóbb, ráadásul ahogy neve is utal rá, újramelegítve csak egyre jobb és jobb lesz.

Nem állítom, hogy ez valamiféle autentikus verzió, már csak azért sem, mert a legjobb lenne, ha fodroskel lenne benne, de mivel azt most már nem nagyon találtam, sima kellel csináltam és tök jó lett így is.

A ribollitával közelebbről csak tavaly ismerkedtem meg, nyáron vettem ugyanis egy tök klassz olasz receptkönyvet, Cucina Povera a címe, jellemzően toszkán receptek vannak benne, a címnek megfelelően kivétel nélkül olcsó, parasztkonyhás ételek. Nagyon klassz könyv, még úgyis, hogy egy szóval se tudok többet olaszul, mint amit nyaralásokon, közepesen lusta duolingózással és 15 évvel ezelőtti pár hónapos olasz nyelvtanulással magára szedhet az ember. Egyszerűségének hála mégis simán ki tudok indulni az ott leírt receptekből, amiket aztán - attól függően, hogy mi van itthon, vagy mi kívánkozik szerintem egy-egy alapanyaghoz - a saját ízlésemre is alakíthatok. Ebben a ribollitában nemcsak fodroskel-kel csere történt, de került bele pluszként babérlevél és egy kis kömény is, mert nekem pont így finom.

És Riccardo Marasco olasz énekes és lyra-gitár művész La Ribollita című száma is pont így jó: nem értek minden egyes kifejezést, de annyit igen, hogy a ribollitát és a belekerülő alapanyagokat dicséri a művész úr, ezen ügy mellé pedig teljes mellszélességgel oda tudok állni.

És akkor a leves:

Hozzávalók négy főre (vagyis ketten kétszer fogunk enni belőle)

egy fél kelkáposzta

egy szál póréhagyma

1 gerezd fokhagyma (nekem most volt a konfitálásból (itt van az instaposzt róla) fokhagymás olajom, azt tettem bele)

két szál sárgarépa

egy zellerszál és 1-2 levél

2 babérlevél

só

egy tk.kakukkfű

kicsi kömény

két szál rozmaring

egy konzerv fehérbab

a tálaláshoz szikkadt vagy pirított, de mindenképpen jóféle kenyér

Elkészítés:

Fokhagymás olajon megpirítom (vagy azzal kezdek, hogy olajban átpirítok egy kevés apróra vágott fokhagymát) a köményt, póréhagymát (felhasználtam az egészet: a fehér részt karikáztam, a szárat keresztben vagdostam bele, hogy legalább mutatóba legyen benne valami sötétzöld), majd rádobom a kétujjnyi vastagra vágott kelt, a répákat (kisebb hasábokra vágva, de ez persze mindegy) és a zellerszárat is. Kicsit pirítom (nekem sajnos mániám, hogy egy kicsit mindent oda kell kapatni), majd felöntöm egy doboz passzírozott paradicsommal, plusz két pohárnyi vízzel vagy alaplével.

Megsózom, dobok mellé két babérlevelet, két szál rozmaringot és adok hozzá egy kis kakukkfüvet is. A zöldségeket puhára főzöm (15 perc alatt megvan) és mivel nem fedő alatt párolok, ezalatt a leves is kicsit sűrűbb lesz. Ha minden puha, jöhet hozzá a lecsepegtetett fehérbab és kész is. Szuper, ha marad, mert amikor holnap megint rájársz, csak még finomabb lesz. Laktató, nagyon házias és isteni finom.

Egy adag ára kb. 400 forint.

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba!