Csupa ellentét, nem? Egyrészt a tél és a saláta: a salátáról elsőre nekem is az jut eszembe, amit nyár elején csinálok és amiben a kígyóuborkától a paradicsomon, jégsalátán át a frissen fejtett borsóig minden van. Ez nem olyan, de legalább olyan jó - egészséges, finom és szintén szezonális zöldségekből készül. A másik ellentét a kenyér meg a saláta közt feszül, de az se feloldhatatlan: se a zöldségre hajigált ropogós kockákat, se azt nem én találtam ki, hogy némi jó minőségű kenyér hozzáadásával minden finomabb. Ebben is az olaszok járnak elől jó példával: nemcsak levest sűrítenek kenyérrel, de az azzal készült salátának is külön nevet adnak: panzanellának hívják és százféleképpen készítik. És hát a langyos, meg a tél: nos ebben a salátában nagyon jól megférnek, éppúgy, mint a sült és a nyers hozzávalók. 

Az ellentétekről közben eszembe jut az Odi et amo vagyis a Gyűlölök és szeretek című kétsoros. Na nem azért, mintha olyan nagy lenne a klasszikus műveltségem, hogy mindenről eszembe jusson egy római költő, hanem mert középiskolában humán tagozatos voltam, ami azzal járt, hogy négy évig latint kellett tanulnom. Onnan ragadt meg ez-az, de azt persze csak utólag látom, mekkora ziccert hagytam ki a dolog elszabotálásával. 

Az egyébként tényleg nagyon hatásos versről aztán eszembe jutnak a latinórák és egy nagyon tipikus, olyan Tanár úr kérem-szerű jelenet. Biztos, hogy többször is történt hasonló, de magam elé úgy képzelem, hogy másodikosok, 15-16 éves formák vagyunk, vagyis több mint egy éve tudjuk, hogy a legtöbben a túlélésre fogunk játszani ebből a tantárgyból. Nem Bükki tanárnő lelkesedésén múlt, ő megtett mindent: egyszerűen keveseknek esett le, miért jó kétezer éves szövegeket silabizálni, kántálni és szótárazni, declinatiókat magolni, meg a bél- és madárjóslás kultúrtörténetéről tanulni. 

Tehát másodikos gimisek vagyunk, ma az ötödik óránk latin. Lenne, ha a tanárnő nem késne már legalább három perce. Az ajtó nyitva, a folyosó üres, hiszen becsengettek és a többi teremben már elkezdődött a tanítás. Lépteket nem hallani. Jó. Emberek, hol van Bükki?

Lehet, hogy egyáltalán nem is fog bejönni? Hogy ma elmarad a latin? Hangosan még senki nem meri felvetni, nehogy elkiabáljunk a dolgot, de egyre többen reménykednek benne. Látta ma már valaki? - hangzik el végül hangosan is a kérdés. Minden előzmény nélkül teszi fel egyikünk, mégis mindenki tudja, kire vonatkozik és burkoltan mire utal. Nem! -  vágja rá még az is, aki reggel előreengedte a tanárnőt a büfében: most már nem is biztos benne, hogy megtörtént. Öt perc után persze még nem meri elbízni magát az ember, de a hetedik, nyolcadik minutum (ami már majdnem tíz, vagyis szinte negyedóra, tehát ahogy mi számolunk, elment az óra fele) már okot ad a reménykedésre. 

Osztott csoport van, a reálosok nincsenek itt, a teremben így otthonos kényelemben ülünk, sőt most most már mászkálni is merünk. A kilencedik percre az embernek már olyan érzése van, mintha randevúra készülne: kellemes gyomortáji bizsergés, pillangók, jóleső izgalom. Aki eddig a latin leckét próbálta másolni, elkezd a következő órára készülni, a moly könyvet vesz elő, a lelkes latinosok, akik nem hogy nem loholnak a csoport után, de legalább egy lépéssel előttünk járnak, megint elolvassák a könyvben következő olvasmányt. Aki eddig csendben magolt, most hangosan, énekelve olvas fel a szótárfüzetből. Egyre inkább ténynek tűnik, hogy ma nem lesz feletetés, kínos hangos olvasás, meg úgy általában: latin. Az öröm egyre duzzad, az ember ilyenkor minden osztálytársát jobban szereti, mint egyébként. Szilvi barátnőmet úgy ragadja vállon az egyik fiú, mintha a berlini fal tövében ünnepelnék az újraegyesítést, pedig nincsenek is kifejezetten jóban. Örömében viszont most hangosan óbégatja neki, hogy “silvia/silviae, femininum, erdőőőő.” 

Ekkor lép be a tanárnő, aki a késés miatt in medias res kezd. Gaius Iulius Phaedrus: Lupus et agnus című tanmeséjénél kell kinyitni. Dávid kérlek, kezdd el olvasni: Ad rivum eundem lupus et agnus venerant. Siti compulsi; superior stabat lupus. Longeque inferior agnus. Úgy néz ki, mégis meg lesz tartva a latin.

Hozzávalók két adaghoz: 

két szál répa

egy zellergumó

egy apró fej lilakáposzta

negyed kelkáposzta

két csokor petrezselyem

3 tojás

olívaolaj

egy alma

egy bagett pirítva és nagyobb darabokra szedve. 

A répát és a zellert megtisztítom és kis kockákra vágom, a lilakáposztát és a kelt a lehető legvékonyabb csíkokra szeletelem fel. Egy edényben olajat és köményt forrósítok, ezen pirítom meg a lilakáposztát. Egy másik edényben szintén némi olajon megpirítom-puhítom a répát és a zellert. (Ezt egyben is el lehet végezni, csak azt szeretném, hogy a saláta színes legyen és ne vegye át minden a káposzta liláját.) Mikor kész, a kenyérdarabokat még beforgatom a répa és a zeller mellé. Az almát héjastól kisebb kockákra vágom, a petrezselymet felaprítom. Ha ez kész, összeállítom a meleg hozzávalókat a nyersekkel, megkeverem, kis olivaolajat öntök rá és a tetejére főtt tojást teszek. Ha van valamilyen magom, rászórom, ha édeskésen kívánom, egy kis mézet csurgatok a zöldségre. Hihetetlenül laktató, mindenféle kompromisszum nélkül elég ebédre, tele van édes meg sós ízekkel, van benne krémes, roppanós és ropogós rész is, tényleg nagyon tuti. Ha a tojást kicsit előbb kiveszem, az, hogy az ráfolyik, még dobott volna rajta, de így is csúcs. 

Egy adag ára kb. 350 forint. 

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba!