Nem tudom, nálatok hogy van, de itthon égető szükség van a negyed káposztákat, két szál répákat, maradék zellert elnyelő ételekre. Eleve csak hárman vagyunk, ebből jellemzően ketten esszük csak ugyanazt: egy méretes kelkáposztával így tuti nem birkózunk meg egyszerre. A maradék zöldségek felhasználásának egyik klassz módja, hogy pirítva és valamilyen tésztával összeházasítva padthaiszerűség legyen belőlük, a másik meg hogy valamilyen jóféle zöldséglevesben keljenek új életre. 

Az olaszok ribollitája éppen alkalmas erre a feladatra, nekem meg azért is jön nagyon jól, mert idén tartom a böjtöt, és ha más hiányérzetem nincs is, a tartalmasság nem mindig van meg a zöldséges ételekben. Ebből a levesből viszont nem hiányzik semmi: ízes, izgalmas, a kenyértől (merthogy arra kell majd tálalni) még laktatóbb, ráadásul ahogy neve is utal rá, újramelegítve csak egyre jobb és jobb lesz.

Nem állítom, hogy ez valamiféle autentikus verzió, már csak azért sem, mert a legjobb lenne, ha fodroskel lenne benne, de mivel azt most már nem nagyon találtam, sima kellel csináltam és tök jó lett így is.

A ribollitával közelebbről csak tavaly ismerkedtem meg, nyáron vettem ugyanis egy tök klassz olasz receptkönyvet, Cucina Povera a címe, jellemzően toszkán receptek vannak benne, a címnek megfelelően kivétel nélkül olcsó, parasztkonyhás ételek. Nagyon klassz könyv, még úgyis, hogy egy szóval se tudok többet olaszul, mint amit nyaralásokon, közepesen lusta duolingózással és 15 évvel ezelőtti pár hónapos olasz nyelvtanulással magára szedhet az ember. Egyszerűségének hála mégis simán ki tudok indulni az ott leírt receptekből, amiket aztán - attól függően, hogy mi van itthon, vagy mi kívánkozik szerintem egy-egy alapanyaghoz - a saját ízlésemre is alakíthatok. Ebben a ribollitában nemcsak fodroskel-kel csere történt, de került bele pluszként babérlevél és egy kis kömény is, mert nekem pont így finom.

És Riccardo Marasco olasz énekes és lyra-gitár művész La Ribollita című száma is pont így jó: nem értek minden egyes kifejezést, de annyit igen, hogy a ribollitát és a belekerülő alapanyagokat dicséri a művész úr, ezen ügy mellé pedig teljes mellszélességgel oda tudok állni.

És akkor a leves:

Hozzávalók négy főre (vagyis ketten kétszer fogunk enni belőle)

egy fél kelkáposzta

egy szál póréhagyma

1 gerezd fokhagyma (nekem most volt a konfitálásból (itt van az instaposzt róla) fokhagymás olajom, azt tettem bele)

két szál sárgarépa

egy zellerszál és 1-2 levél

2 babérlevél

só

egy tk.kakukkfű

kicsi kömény

két szál rozmaring

egy konzerv fehérbab

a tálaláshoz szikkadt vagy pirított, de mindenképpen jóféle kenyér

Elkészítés:

Fokhagymás olajon megpirítom (vagy azzal kezdek, hogy olajban átpirítok egy kevés apróra vágott fokhagymát) a köményt, póréhagymát (felhasználtam az egészet: a fehér részt karikáztam, a szárat keresztben vagdostam bele, hogy legalább mutatóba legyen benne valami sötétzöld), majd rádobom a kétujjnyi vastagra vágott kelt, a répákat (kisebb hasábokra vágva, de ez persze mindegy) és a zellerszárat is. Kicsit pirítom (nekem sajnos mániám, hogy egy kicsit mindent oda kell kapatni), majd felöntöm egy doboz passzírozott paradicsommal, plusz két pohárnyi vízzel vagy alaplével.

Megsózom, dobok mellé két babérlevelet, két szál rozmaringot és adok hozzá egy kis kakukkfüvet is. A zöldségeket puhára főzöm (15 perc alatt megvan) és mivel nem fedő alatt párolok, ezalatt a leves is kicsit sűrűbb lesz. Ha minden puha, jöhet hozzá a lecsepegtetett fehérbab és kész is. Szuper, ha marad, mert amikor holnap megint rájársz, csak még finomabb lesz. Laktató, nagyon házias és isteni finom.

Egy adag ára kb. 400 forint.

Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba!