Jól ki van találva ez a gasztroajándékozás. Az év utolsó hónapjában egyébként is előtérbe kerül az evés, ivás; ilyenkor kiteszünk magunkért a konyhában, és az élvezetekkel is megengedőbbek vagyunk. Hát mikor máskor igyon az ember délután négykor tojáslikőrt, és mikor egyen reggelire előző napról marad zsíros sültet teszem azt hagymalekvárral? Az sk étel- és italajándékok tök jól illeszkednek ebbe a hangulatba és azt is nagyon szeretem bennük, hogy egyszerre személyesek, de mégsem tolakodók. Egy adag fűszeres olajnak pont úgy örül egy közeli barát, mint amennyire az nem hoz zavarba egy kollégát sem.
Amúgy nem tudom, hogy van az, hogy bár soha ennyit nem voltam itthon decemberben, se a lakás nem tart előrébb, se azt nem mondhatom, hogy minden ajándék megvan. Valahol nagyon elfolyt az idő. Az okok keresése helyett most inkább a megoldásra fókuszálok és "hagymalekvárt" csinálok, amit az év közben felgyűlt pestós és erős pistás üvegekbe fogok tölteni, addig is, míg nem szerzek be még néhány ilyen fenszi csatosüveget. Remélem, hogy akik kapják, örömmel eszik majd hús mellé köretnek, rizsre halmozva, sültekből készült szendvicset feldobva vele, vagy mindenféle sajtokhoz, csak mert miért ne. Idézőjelbe tettem a hagymalekvárt, mert ha ezt a verziót csinálod meg, ne egy kenhető állagú, inkább darabos, akár ujjal is elnassolható finomságra gondolj. Jó lesz.
Hívhatjuk csatninak is, de név ide vagy oda, az elején áldozatot kell hozni: naná, hogy ki fog folyni a szemed, mire egy kiló hagymát megpucolsz. Erről eszembe jut a Cry me a river című sztenderd, amit nem az eredeti verzióban, hanem Julie Londontól szeretek a legjobban, róla meg a világ legjobb számainak egyike, szintén az ő előadásában. Hajlamos vagyok dobálózni az ilyesmikkel, de ez a szám tényleg ott van a tíz örökös kedvencem között: annyira tele van pozitív energiával, hogy nem lehet nem szeretni. Ahogy meg ő énekli, tényleg olyan, mintha a csillagok közt suhanna az ember a pasijával, vagy legalábbis simizne, vagy réten szaladgálna, vagy nem is tudom. Szóval nem olyan, mintha épp a konyhában vágná a tizedik lilahagymát, na. Mindig jó kedvem lesz tőle, legyen hát nektek is elviselhetőbb a hagymavágás.
Hagymalekvár receptet egyébként sokat találni a neten, tök jók, főleg a fűszerezésben tér el egyik verzió a másiktól. Az enyém édeskés, karácsonyi ízű és kicsit csípős.
Hozzávalók 3-4 kisebb befőttes üveghez.
1 kiló lilahagyma
egy deci olaj
három evőkanál cukor
egy púpozott teáskanál só
egy mokkáskanál őrölt római kömény
két csillagánizs (elhagyható)
néhány szem szegfűszeg
egy mokkáskanál csili
másfél deci vörösbor
Elkészítés:
Wokban csináltam, mert annak jó nagy az űrtartalma, egyenletesen melegszik és ebben a teflonos verzióban nem is ég oda. Az olajat felforrósítom és ráteszem az előzőleg megpucolt, félbevágott, majd vékony szivárványokra vágott hagymát. Sütögetem, párolgatom, míg üveges nem lesz, ez kb. 10 perc, de érdemes nézegetni. Ekkor felöntöm másfél deci borral és annyi vízzel, hogy ellepje, majd hozzáadom a cukrot, a sót és a fűszereket is. (Az egész szegfűszeget egy spáros újrahasznos zöldségzacsiban lógattam bele, mert nincs meg a teatojás.). A fűszerekkel előbb közepes lángon fedő alatt főzöm kb. 15 percig, majd fedő nélkül addig, míg valamelyest be nem sűrűsödik. Ekkor elzárom, üvegekbe teszem. Csomagolásképpen natúr karácsonyi csomagolópapírból vágok ki egy a kupak átmérőjénél kétszer nagyobb karikát, ráteszem és spárgával elkötöm.
Ajándékozáskor inkább lekaparni szokás az árcédulát, de sutyiban megmondom, hogy valahol 150 forint környékén lehet egy üvegnyi lekvár költsége.
Ha szereted a blogot, kövess az asszonypajtás instán és facebookon is és gyere főzni az asszonypajtás receptklubba!
